Az egyik legdurvább reggelem az volt, amikor arra ébredtem, hogy éneklek. Nem is akármit, István a királyból Koppány dalát. Jaaaj. Írtó kínos volt saját nacionalizmusomra felébredni, főleg, hogy nem vagyok szittya groupos. De! A piros pöttyök láttán néha sírva tudok fakadni, és bár tudom, nem a leggurmébb, de egy pohár Szeremley-ért is sok mindenre képes lennék. Szóval hiányoznak a magyar cuccok.
Valamelyik nap volt szerencsém a magyar nagykövetségen tiszteletemet tennem. Pár hivatalos papírt kellett elintéznem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen, és hol van a követség, kicsit úgy éreztem, hogy csepp a tengerben otthont kapok.
A követség egy viszonylag nagynak és szépnek mondható családi ház pincéjében van. A berendezés kissé visszataszító, mintha a 70-es évek lepattantságába kerülnénk vissza: fa lambéria, erdélyi köcsögök a falon, perzsa szönyeg a falon és a padlón, szőttesek, fa faragások, és persze minden kicsit koszos.Az ügyintéző ablak mögött egy középkorú hölgy üldögélt, akkora keresztel a nyakában, amit a harlemi rapperek szoktak hordani. Elsőre soknak találtam, de ez lett a legkevesebb a végén. Az elején elég kedves volt, legombolt 10 ezer forintot egy pecsétért, és 20 percen belül le is pecsételte a papírjaimat. Majd egy apró szívességre kértem, legyen oly jó, és faxolja el a papírjaimat egy ügyvédi irodába, mivel az iskolámban nincs fax, nem tudom megoldani, és fontos lenne, és különben is kifizetem a költségket. Na, innentől jött a csapkodás: mit képzelek, ilyet itt nem szokás kérni, és blablabla. Aztán az előjáték után megcsinálta, hozzátéve, hogy ezért 2 emeletet kellett megmásznia, ami plussz 5 percébe telt, és neki ez nem feladata. A végén még arra voltam kíváncsi, hogy hol van a legközelebbi posta. A válasz csupán annyi volt, hogy nem köteles tudnia dánia összes postájáról. Na ez volt az a pont, ahol elfogyott a türelmem.
Elmeséltem neki, hogy mit jelent az, hogy köztisztviselő, hogy ő értem van, azért, hogy szolgálja az adófizetőket, hogy segítsen információval, és hogy tőlem kapja a fizetését. Megkérdeztem, hogy miért nem tanul a dánoktól kicsit többet, ha már itt van. A buszvezető, aki ide hozott engem, ő is sokkal előzékenyebb, türelmesebb és barátságosabb volt.
Utánam egy dán lány következett, akinek magyar vízumra volt szüksége. Mint később megtudtam, ifjúsági bajnok tollaslabdázó, és egy nemzetközi versenyre ment. Volna. Budapestre, ha megkapta volna a vízumot. De mivel, nem kért előzetes időpontot a magyar ügyintéző nagyasszonytól, ezért nem volt hajlandó foglalkozni vele (amúgy senki más nem volt a követségen), helyette 10 percig ordibált szegény lánnyal. Mire az edzője bejött, már majdnem sírt szegény. Kiderült, hogy a legtávolabbi szigetről utaztak a követségre, ami 5 óra autózást jelent. Ez se hatotta meg kedvenc ügyintézőmet. Nem foglalkozott velük, lehúzta a rolót. Az edző teljes hidegvérét megőrizte, csak nevetett a helyzeten.
Bocsánatot kértem tőlük, és próbáltam elmondani, hogy azért normális emberek is élnek Magyarországon. De persze sose fogják megtudni, mert a versenyt kénytelenek kihagyni vízum hiányában, és az egésztől elment a kedvük.
Valóban így kell képviselni hazánkat? Vagy lehet, hogy tényleg ilyenek vagyunk?
A csepp a tengerbent tényleg megkaptam, eszembe jutott, hogy hogy is működnek otthon a dolgok, és hogy mennyire nem hiányzik.
Csak a Szeremley és a Rudi.
